„Megváltoztam” – Címlapinterjú Kulka Jánossal

Kipróbálta magát minden színházi műfajban, szerepelt filmekben, táncolt, énekelt, műsort vezetett, jótékonykodott. Dolgozott Pécsett, Kaposváron, a Radnóti és a Nemzeti Színházban, majd a Katona társulatához szerződött. Tizennégy éven át a Szomszédok című sorozat Mágenheim doktoraként lopta be magát hatmillió tévénéző szívébe. Épp harminc hónapja hallhattuk a hírt: beteg, az életéért harcol. Kulka Jánost a hatvanadik születésnapja előtt kerestem fel. Árvai Magdolna interjúja.  

– Gyere be, vártalak – üdvözöl mosolyogva a budai ház kertkapujában Kulka János, és bekísér a kerten át a nappaliba. Fények játszanak a falon, a hatalmas ablakok ontják a meleget, Berci, a koromfekete labrador méreget.

– Gyönyörű ház.

– Ösztönösen találtam. Nekem való. Itt el lehet bújni a világ elől. A kert is kellemes, jó kis zug, szeretem. Bauhaus ház, a húszas-harmincas években épült.

– Közeleg a születésnapod, itt fogod ünnepelni?

– Á, nem. Azt hiszem, elutazom valahova.

– Sok vagy kevés hatvan év?

– Hááát… is-is. Igen. Elég volt. Tényleg.

– Mi volt elég? A munka?

– Az is. Minden. Mielőtt beteg lettem, rengeteget dolgoztam, szinte semmilyen felkérésre nem mondtam nemet. Sok mindent csináltam. A stroke előtt néhány héttel, vagyis csaknem három éve, a Katonában mondtam is egy kedves színésznőnek, Pálos Hannának, hogy Hanna, befejezem a színészetet.

– Komolyan gondoltad?

– Persze. Azért mondtam. Megelégeltem. Fáradt voltam, kimerített a folyamatos megfelelési kényszer, az állandó szorongás. Rájöttem valamire, de nem tudom már, mire. Elegem lett. Túl sok feladat, minden este fölmenni a színpadra, más vállalások… Féltem, nem tudok úgy teljesíteni, ahogy elvárják, ahogy én elvárom magamtól.

– Jól érzem, hogy a hangsúly az utolsó három szón van?

– Biztos. Maximalista őrült voltam.

– Aki sikeres, miért szorong?

– Mert maximalista. Állandó rettegést okozott, hogy elfelejtem a szöveget, és ott állok a színpadon. Ettől szorongtam.

– Akkortájt volt a Müpa-koncerted, sziporkáztál. Mindenki azt kérdezte: hogy bírta ezt Kulka végigcsinálni?

– Jaaaj, de jó volt! Jaj, de jó! Két óra ének, tánc, csak a zenészekkel. Istenem, de jó volt!

– Csillog a szemed, mosolyogsz, ahogy visszaemlékszel.

– Mert szinte az volt az utolsó… Utána jött a betegség, és vége.

– Lehetek őszinte?

– Kérlek.

– Végződhetett volna ez csúnyábban is.

– Igen. De élek. És ma már teljesen nyugodt vagyok. Tényleg nem volt rossz érzés. Szerintem meghalni jó érzés, a mennyben voltam.

– A sikereid kapcsán is ott voltál.

– Igen. Talán úgy is. Azt hiszem, szerettek.

– Hogy tudtad földolgozni a nézők rajongását?

– Pillanatokig képes voltam örülni. Pillanatokra megtanultam kezelni. Taps, taps, taps. Negyed óra, aztán csend. Hazamentem, kinyitottam egy üveg bort, és újra magam voltam a szorongásommal. Biztosan én is oka vagyok a betegségemnek. Néha vádolom magam. Erős bennem az önvád.

– Attól nem féltél, hogy a dalszövegeket elfelejted?

– Nem. Soha. Ott zenészekkel vagyok, és ösztönösen énekelek. A koncerteken megkönnyebbültem. Igaz, egyszer eltévesztettem. Azt mondtam: bocsánat! Állj! És kezdtem elölről. Jó volt, nagyon jó.

– Beszélhetünk a betegségről?

– Igen. Stroke. Kétezer-tizenhat április tizenkettő, kedd. Ennek hamarosan három éve, és attól kezdve Kulka János nem ugyanaz a Kulka János, aki előtte volt.

– Ezt hogy érted?

A teljes interjút a Nők Lapja 2018/45. lapszámában olvashatjátok el. A magazint november 7-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Árvai Magdolna

      

%d blogger ezt szereti: