Afázia
Fantáziámnak hullámzó sűrűjében
minden lépés egy-egy egész kicsiny világ.
Föl- fölsejlik néhol a nap derűjében
eme itt-ott lúdbőrző organikus láp.
A legapróbb zörej is vad robaj lehet,
pillangósuhanás, ordasok árnyéka.
Egy odvas fa tövében meg-megpihenhetsz,
nimfaének lesz képzeletem játéka.
A lélegző földanya vet puha ágyat,
örvénylő ingovány a pázsittakaró.
Ellágyul a szikla, hol megvetnéd lábad.
Ember! A neved immáron mocsárlakó.
S amint nyújtja az erdő, segítő kezét,
reményed csupán leheletnyi mozdulat.
S ha elvétenéd súlyát minden sejtedért
külön imádkoznál. És ágakért nyúlva,
szúró átokká lesz a markolt menedék.
Karon fog s feltárja előtted rejtekét
az ismeretlen vadon. Hol annyi makacs
s vakmerő kalandor hiába keresgélt.
S a jutalom mire útja során akadt
csak a nyugalom mit rászabott a vidék.
Remegő izmaid, ha meglelik a munka
igazi velejét s elfekszel az iszapban,
csontjaidban még érzed a feltörő nap
erejét, de nem látsz szivárványt az eső
prizmájában. Csak hallgat s figyel
a megrepedt égbolt, mint Te ki
odabent kóborolsz, hol…
Fodor Balázs
