Felállni a stroke után – A budapesti Szent Margit Kórház mozgásszervi-rehabilitációs osztályán jártunk
Dobray Sarolta írása a stroke utáni rehabilitáció fontosságáról – 2018. október 16.
Megjelent: Nők Lapja 2018/42. lapszámában
Stroke. Bárkivel megeshet. Hivatalosan is népbetegség. A statisztikák szerint a túlélők majdnem fele féloldali bénulással él tovább, ugyanennyien szorulnak legalább részben mások segítségére, egyhatoduk beszédzavarban szenved, egyötödük járásképtelen. Az életmentő szakasz utáni rehabilitációról mégis kevés szó esik, pedig óriási életminőségbeli javulást lehet elérni vele. A budapesti Szent Margit Kórház vonatkozó osztályán például egyik „csoda” történik a másik után…
A foglalkoztatószoba kicsi, hatan alig férünk. Apró konyha a sarokban. Mint egy gyerekjátszó. Lábasok, tűzhely, fakanál. Mosogató, mosogatószerekkel. Lesz egy kis fürdőszobasarok is, ha minden jól megy, azt mondják. Pénteken vannak a konyhai napok, akkor lehet itt szépen gyakorolni az egykezes főzést, kézmosást, mosogatást, borotválkozást. Mert ehhez legtöbbször hozzá kell szokni, hogy úgy kell innentől megoldani az életet. Fél kézzel, fél lábbal, fél testtel. Félszavakkal.
A fentieket Dr. Plavecz Julianna, a Szent Margit Kórház mozgásszervi rehabilitációs osztályának főorvos asszonya és Varga Sarolta logopédus mutatja körbe, büszkén. Ennél nagyobb büszkeséggel csak Rudolf Ferencet mutatják be, mint kész csodát. Ül a széken Rudolf úr – így szólítják, nagy szeretettel –, mint valami jó vendég, az arca csupa nyugalom, tekintetén semmi felhő, mosolyog. Mindezekben hasonlít rá a felesége, aki a kezét fogja. Látszik, a nagy baj már mögöttük van, a megelégedésre való élet pedig előttük. Bemutatkozunk, mond valami vicces-kedveset, a székből felállna hozzá, és akkor jön a zuhanás, mintha visszaesne, bele a két évvel ezelőtti mélyfekete kútba. Hátraesik Rudolf úr a székkel együtt, mindenki kapkodó lesz, és rémült, de csak a szék lába bicsaklott, nem az övé, mondja megnyugtatólag ő, és visszahelyezkedik az egyensúlyba, ami egy ideje már újra a sajátja.
ÉPÍTÉSZMÉRNÖK – VOLTAM
Építészmérnök. „Voltam” – így mondja magáról. Aztán meséli tovább, folyamatosan, szépen, csak időnként buknak el a nyelvében a szavak. Ez már semmiség, ahhoz képest. Sok-sok évtized rajzolással, alkotással volt tele neki, aztán a végén ott állt belőle mindig egy szép, erős épület. Büszke volt az épületeire, büszke magára, az életére. Szerette mindet. Sportolt is korábban, maratont is futott.
Aztán az évek alatt megnehezedett harminc kilóval. A vércukra fel, a szívritmusa összevissza szökött. Ez a stroke egyik rizikófaktora. Két szinttel feljebb feküdt épp a kardiológián két és fél éve, amikor az ágyról lefordult. Vitték is azonnal át az illetékes kórházba.
– Nem emlékszem, hogyan kerültem oda… – meséli. – Csak arra, hogy ki vagyok kötözve az ágyhoz. És nem értettem, hogy miért. Próbáltam megmozdítani a kezem, de akkor jött a nővér, és csak szorított egyet a kötélen. Láttam, hallottam, hogy a feleségem kérdezgette, miért van ez az egész. Se mozogni, se beszélni nem tudtam. Magatehetetlen, pelenkás ember lett belőlem, egyik pillanatról a másikra… Pedig én mondtam azért mindent, amit szerettem volna. Mondtam a magamét, és nem értettem, miért nem reagál rá senki. Az borzalmas volt.
Ő még nem tudta akkor, hogy afáziája van. Ez a zavar a stroke gyakori hozadéka, amiről eddig nagyon kevés szó forgott a köztudatban. Egészen addig, amíg Kulka János a saját példáján keresztül nem szólalt meg erről, Saroltával egyetemben, aki amúgy az ő beszédsegítője is. Az afáziának sok fajtája lehet. Leggyakrabban azzal jár, hogy a beteg nem tudja megfogalmazni, kimondani a fejében megszülető gondolatokat, sokszor a beszédmegértés is gondolt okoz, ahogy az írás, az olvasás is.
– Aztán az első, és sokáig egyetlen szó, amit felismerhetően kimondtál, az én nevem volt… – simítja meg a karját a felesége. Finoman, mint a sóhajtás.
– Marika – mondja ki most is, megint, Rudolf úr. Mint valami édes cukorka, olyan ez a név a szájában. Harminchat éve élnek együtt. Mondják azt is, hogy az egymásra utaltság persze egész más minőségbe vitte át a kapcsolatukat. Hogy lelassultak, de együtt, összhangban lett finomabbá a tempó. És még inkább egymás felé.
– Marikámnak azért nehezebb volt. Én csak feküdtem, és vártam. De ő… – kezdi újra Rudolf úr.
– Nem tudtam, mit érez, mit akar. Napokba tellett, mire megértettem, hogy a karóráját szeretné – folytatja a felesége. – Pedig milyen egyszerű lett volna megtenni, felcsatolni a karjára… Az első időkben könnyen azt lehetett gondolni, hogy most már minden így marad. Hogy minden elveszett.
Átvitték aztán egy újabb kórházba. Ott a verdikt ez volt: nem rehabilitálható. Egyelőre legalábbis semmiképp. A beszéde miatt, hogy úgy hitték, mivel nem kommunikál értelmesen, az intellektusával is baj van. A krónikus osztályra javasolták, ott teltek volna még a semmivel az értékes hetek. Sarolta mondja, ez amolyan örök vita a szakmában. Hogy honnan is tudni, mi van valójában a beszélni nem tudó stroke-os fejében, mennyire maradt tiszta az értelem, és mennyire nem. Pedig minél előbb indul a rehabilitáció, annál nagyobb az esély arra, hogy a képességek – ha nem is maximumukban – visszatérjenek.
A cikk folytatását a Nők Lapja 2018/42. lapszámában olvashatjátok el. A magazint 2018. október 16-tól keressétek az újságárusoknál!
Szöveg: Dobray Sarolta
Fotó: Bulla Bea
