A fogyatékossággal élő személyeket körülvevő szabályozás közjegyzői tevékenységet érintő kérdései

Eddigi közjegyző-helyettesi munkám során néhány alkalommal találkoztam nagyothalló, siket, valamint vak ügyféllel. Ezek az esetek keltették fel érdeklődésemet, hogy mélyebben tanulmányozzam a siketekre, illetve a fogyatékossággal élő személyekre vonatkozó szabályozást, a siketség, a vakság, a siketvakság, a beszédfogyatékosság mibenlétét, valamint kommunikációs eszközeiket, módszereiket. Ezzel a cikkel nem csupán saját érdeklődésemet kívánom kielégíteni, hanem azt remélem, hogy az itt összegyűjtött információkkal a közjegyzői eljárás gördülékenyebb lebonyolításához és az eljárás során felmerülő esetleges problémák elkerüléséhez is segítséget tudok nyújtani.

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény szerint fogyatékos személy az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja.  (E személyek közül jelen cikk kapcsán kizárólag az érzékszervi, illetve kommunikációs károsodással rendelkező fogyatékos személyekre vonatkozó szabályozást kívánom taglalni.)

A közjegyzői tevékenység során a vak, siket, siketvak, illetve beszédfogyatékos ügyfelek előfordulása ritka (statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre). Éppen ezért ezen helyzetekre két szempontból is körültekintőbben kell készülni: egyrészt a vonatkozó speciális szabályozás ismeretével, hisz egy ilyen ügyletnél számos, más esetben elő nem forduló speciális körülményre, előírásra kell figyelemmel lenni. Másrészt az esélyegyenlőség megfelelő biztosításával.

A közjegyző eljárása során pártatlan jogi szolgáltatást nyújt, eljárása alatt a felek esélyegyenlőségének biztosításával segíti őket jogaik gyakorlásában, kötelezettségük teljesítésében.
A fogyatékossággal élő ügyfél esetében az esélyegyenlőség biztosítása különösen hangsúlyos, hisz ő fogyatékossága okán hátrányosabb helyzetből indul bármely információ megszerzésével kapcsolatban mint ép társa. A fogyatékossággal élő ügyfelek esetén a közjegyző feladata, hogy az adott helyzetben a fogyatékosság ellenére e személyeket úgy lássa el a szükséges információval, úgy „oktassa ki”, hogy a tájékoztatás tekintetében ugyanabba a helyzetbe kerülhessenek, mintha fogyatékossággal nem bírnának. Az eljárás során tehát biztosítani kell az egyenlő esélyű hozzáférést. A szolgáltatás pedig akkor egyenlő eséllyel hozzáférhető, ha igénybevétele – az igénybe vevő állapotának megfelelő önállósággal – mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára akadálymentes, kiszámítható, értelmezhető és érzékelhető.

Egy vak vagy gyengénlátó ügyfél hall és képes az akarat olyan – szóbeli – kifejezésére, amit megértünk, így akaratáról, ügyletképességéről speciális közreműködés nélkül mi magunk is meggyőződhetünk.
Más a helyzet egy beszélni vagy hallani nem képes ügyfélnél, aki akaratát beszéd útján nem tudja kifejezni. Kérdésként merül fel, hogyan tudjuk megállapítani, hogy az ügyfél csak nagyothalló vagy siket? Különösen például akkor, ha ráadásul beszédfogyatékos is?
Milyen esetekben szükséges jelnyelvi tolmács alkalmazása? Ha szükséges, ki lehet a jelnyelvi tolmács, mit kell esetében vizsgálni? Lehet-e hozzátartozó, vagy a siket ügyfél egy jelelni tudó ismerőse, vagy mindenképp teljesen független, hivatásos jelnyelvi tolmács kell, hogy legyen? Mi a helyzet, ha netán a siket ügyfelünk nem magyar állampolgár, így a magyar jelnyelvet nem ismeri. Ki viseli a tolmács költségeit, és mekkorák ezek a költségek? Milyen többletkikötések vannak a közjegyzői okirattal kapcsolatban?
Mielőtt azonban belemélyednénk a kérdések és azokra adott válaszok sokaságába, ahhoz, hogy jobban megértsük a velünk szemben ülő fogyatékossággal élő ügyfelet, ismerjük meg ezen állapot(ok) kialakulásának főbb okait és a jelnyelv(ek)et.

1.  Történeti kitekintés

A testi és szellemi fogyatékosságok kialakulása nem az újkor termékei. Számos írásos és tárgyi emlék utal az ókori fogyatékos személyek létezésére, velük kapcsolatos rendelkezésekre.
A jelnyelv kialakulásának kezdete pedig az őskorra vezethető vissza. Az ősemberek először jelekkel, gesztusokkal kommunikáltak, ezt követően alakult ki a beszélt nyelv. Azon egyedek azonban, akik nem hallottak, a beszélt nyelvet nem tudták elsajátítani, így kizárólag az adott területen belül kialakított jelnyelvvel kommunikáltak, azt fejlesztették. Ennek a következménye lett az a – köztudatban egyébként tévesen ismert – tény, hogy a jelnyelv országonként eltérő lett, vagyis az, hogy a jelnyelv nem nemzetközi.
A történelem során fennmaradt írásos emlékek számos érdekes példát hoznak a siketekkel és a jelnyelvvel kapcsolatban (különösen érdekes ezeket végigolvasni annak ismeretében, hogy hazánkban a jelnyelv önálló nyelvi elismerésére törvényi szinten csak 2009-ben került sor).
Mózes törvénybe foglalta a siketek védelmét. A Talmud előírta a rászoruló fogyatékos emberek védelmét a nyilvánosság előtt. Herodotos olyan egyiptomi érmet említ, melyen az érem értéke az egyik oldalon ujj-jelekkel, a másik oldalon római számokkal volt feltüntetve. A római és a görög tengeri kereskedelemben az eltérő nyelvet használó kereskedők ujj-jelekkel kommunikáltak egymással. Platón a jelbeszédet a társadalmi erények közé sorolta. A római jog is tartalmazott siketekkel kapcsolatos szabályokat. Iustinianus római császár uralkodásakor „a siketnéma végrendeletéhez az ő saját kezű aláírása volt szükséges”.
A római jog az élő beszédet fogadta el akarat kifejezésként. Az alakszerűen létrejött kötelem csak élőszóban jöhetett létre, tehát itt a siketek és némák teljesen ki voltak zárva a szerződőképesek köréből (stipulatio). A római jogot követő európai jogrendszerekben is, egészen a XVIII. századig, ez a gyakorlat volt a jellemző.
A középkorban a siketekről alig van írásos emlék.
A mai értelemben vett jelnyelv a XVII. században bukkant fel. Az első jelnyelvi szakkönyv 1664-ben íródott: A kéz természetes nyelve címmel.
Magyarországon 1802-ben, Cházár András (1745-1816) munkájának köszönhetően nyitották meg az első siketiskolát Vácott. 1887-ben jött létre a siketek első szervezete Egyetértés Társaskör néven, majd 1907-ben alakult meg a Siketnémák Otthona. Az otthon mai jogutódja a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ), mely 1951-ben alakult újjá.
A hallássérültek nemzetközi szerveződése jelenleg kétoldalú, ugyanis külön alakult a siketeknek és külön a nagyothallóknak világszervezet. A WFD (World Federation of the Deaf), a Siketek Világszövetsége 1951-ben jött létre.
A nagyothallók világszövetsége, az IFHOH (International Federation of Hard-of-Hearing) jóval később, 1977-ben alakult.

A XVIII, és XIX. század fordulójáról tapasztalható érdeklődés a vakok iránt. Cházár András Országgyűléshez írt levelében, 1790-ben többek között a vakok érdekeiért emelt szót. 1817-ben hozták létre a Budai Asszony Egyletet a vakok számára. 1825-1826. években jött létre a Pesti Vakok Intézete. 1873. évi XXXI. Törvénycikk szerint a Pesti Vakok Intézete az állam kezelésébe került, vagyis államilag finanszírozott intézmény lett (korábban ugyanis adományokból működtették). 1882-ben jött létre a Vakok Országos Önképző Segély és Nyugdíj Egylete. Az áttörő változást azonban a világháború okozta fizikai sérülések hozták. Az értelmiségi vak emberek (akik az első világháború folytán vesztették el látásukat, és életük jelentős részét még teljes értékűnek tekintett állampolgárként élték) kezdeményezésére alakult meg a Vakok Szövetsége (VSZ) 1918. év októberében. Ez a vakok érdekérvényesítésének igen magas szintjét jelenítette meg. A Tanácsköztársaság idején megjelent a vakok munkához való joga. 1976-ban az alapszabály a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége elnevezést rögzíti.

2. Fogyatékosságok kialakulásának okai, vonatkozó fogalom meghatározások

A 2007. évi adatok szerint Magyarországon a népesség 5,7%-a élt olyan fogyatékossággal, testi, értelmi vagy olyan érzékszervi hátránnyal, amely véglegesen, egész további életén át gátolja a megszokott, hagyományosan elvárható életvitel szabad gyakorlását. (Ez az arány a második világháború utáninak több mint háromszorosa.)

A KSH 2011. évi népszámlálási adatai szerint Magyarországon a fogyatékossággal élők száma 561.247 fő. Ebből gyengénlátó, aliglátó 73.430 fő, vak 9.054 fő, nagyothalló 63.014 fő, siket 8.571 fő, beszédfogyatékos 10.913 fő, siketvak (látás- és hallássérült) 3.262 fő.
Magyarországon a SINOSZ adatai szerint kb. 60 000 ember siket.  (A fellelhető statisztikai adatok eltérésének oka az lehet, hogy a KSH adatai önkéntes bevalláson alapulnak, míg a SINOSZ a nála regisztrált, tagsággal rendelkező személyeket veszi alapul.)

A halláskárosodás az egyik legsűrűbben előforduló testi károsodás. Magyarországon a felnőttek 10 százaléka szenved valamilyen hallászavarban.
A halláskárosodásnak számos oka lehet: mechanikai behatás; a kor (fül képletei rugalmatlanabbak);
örökletes betegség (csont átalakulása); nagymértékű zajártalom (belső fül szőrsejtjei elpusztulnak).

Hallássérültek
A hallássérült személy olyan siket vagy nagyothalló személy, aki kommunikációja során a magyar jelnyelvet vagy valamely speciális kommunikációs rendszert használja.
„Nagyothallók azok, akiknek halláskárosodásuk mértéke mindkét fülön 30-90 dB között van. A nagyothallók hallókészülékek segítségével többé-kevésbé megértik a hangzó beszédet, és ők maguk is érthetően beszélnek. Néha előfordul, hogy hangjukon és kiejtésükön érezhető a halláscsökkenés és a kontroll hiánya. Mivel a hangzó kommunikáció elérhető számukra, a jelnyelvet nem használják, gyakran nem is ismerik.”

Siket olyan személy, akinek audiogramja  min. 90 dB halláscsökkenést mutat mindkét fülön, azaz vagy egyáltalán nem hall semmit, vagy csak az erőteljes mély hangokat észleli. A siketség kb. 50%-ban öröklött rendellenesség, 50%-ban szerzett, vagyis betegségnek, balesetnek, gyógyszer mellékhatásának tudható be.
A kialakulásának időpontja szerint háromféle siketséget különböztethetünk meg:
• prelingvális siketséget, azaz, ha még az anyanyelv elsajátítása előtt,
• perilingvális siketséget, ha az anyanyelv elsajátítása közben,
• és posztlingvális siketséget, ha a nyelv elsajátítása után alakult ki.
A kialakulás időpontja főleg a rehabilitáció szempontjából jelentős.

A siketek tehát a beszédet hallókészülék segítségével sem hallják. A hangképző szerveik épek, ezért megtaníthatók az emberi beszédre. Tekintettel azonban arra, hogy a beszédet nem hallják, az általuk kiadott hangok így gyakran torzak, szókincsük, nyelvtani tudásuk pedig sokszor szegényes, mivel a nyelvet a halló külföldiekhez hasonlóan tanórákon sajátítják el, átlagosan tízéves munkával.
A hallássérültek életét számos technikai eszköz segíti, könnyíti: hallókészülék, hallást támogató implantátum, speciális telefon, írástelefon, speciális fényjelző csengő.

Látássérültek
Látássérültek azok, akiknek látássérülése legalább 67%-os. Közéjük tartoznak: vakok, aliglátók, gyengénlátók.
Az emberiség kb. 2,6%-a (kb. 45 millió ember) vak. (WHO)
A vakság a látás pszichológiai vagy neurológiai eredetű részleges vagy teljes hiánya. Teljes vakság esetén az agy egyáltalán nem észleli a fényt. Részleges vakság esetén gyakran megmarad a fényérzékelés; ekkor a látássérült csak a fényt érzékeli, a világoson és a sötéten kívül más megkülönböztetésre nem képes.

Tekintettel arra, hogy napjainkban szinte minden információ az interneten érhető el a leggyorsabban, a látássérült emberek számára a legfontosabb az internetes oldalak akadálymentesítése.
A látássérültek életének könnyítésében a Braille írás, a pontíró gép, a Moon írás és a számítógép kiemelt helyet foglal el. Sokszor kizárólag ez teszi lehetővé az információszerzést, mely más módon nem lenne megoldható.
Ezen túl a látássérülteket speciális informatikai eszközök is segítik.
Az ún. képernyőolvasó programok olyan szoftverek, amelyek hangkártyán, külső beszélőegységen vagy pontírású kijelzőn keresztül hozzáférhetővé teszik a képernyő üzeneteit vak emberek számára. A képernyőolvasó programtól kapott szöveges információt az ún. beszédszintetizátor program mondja ki.
A pontírású (Braille) kijelző a siketvak emberek segítője, ahol a kijelzőn feszültség hatására a pontok helyét a Braille pontrendszernek megfelelően kiemelkedő tüskék jelzik.
A képernyő nagyító programok pedig a képernyőn található képeket, szövegeket nagyítják fel, lehetőséget adnak a kontraszt beállítására. A gyengénlátók többnyire nagyméretű monitorokkal és/vagy képernyőnagyító szoftverekkel oldják meg a számítógép használatát.
Az optikai karakterfelismerő programok a szkennerbe helyezett síknyomtatású dokumentumokat olvassák be a számítógépre és alakítják szerkeszthető szöveggé.

Siketvakság:
A siketvak személy olyan egyidejűleg hallás- és látássérült személy, aki kommunikációja során speciális kommunikációs rendszert használ.

Beszédfogyatékos (néma):
Némaság az érthető beszédre való tartós képtelenség, mely azonban nem jelent kommunikációképtelenséget. Oka többféle lehet, így a némaságot okozhatja a beszélőszervek egyes fejlődési rendellenessége, a siketség, az értelmi fogyatékosság, az autizmus. A néma személyek számára a kapcsolatteremtés, az ismeretek átadása, szándékaik kifejezése nehézséget okoz.

Siketnéma:
Az a személy, aki egyszerre siket és néma is.
3. A fogyatékossággal élőket segítő kommunikációs rendszerek, a jelnyelv

A jelnyelv a vizuális kódrendszerek egyik legfejlettebb formája, amelyet főként a siketek használnak.  A jelnyelvben a kézforma, a tenyér és ujjhegyek iránya, pozíciója a testhez képest eltérő jelentést hordoznak.  Bármennyire is furcsának tűnik, a jelnyelvnek is van egy sajátos hangtana, alaktana és mondattana. Szókincse nyelvtani szabályok szerint rendeződik, tanulásának nehézségei összemérhetők a hangzó nyelvekével.

A jelnyelv nem nemzetközi, hanem minden országnak van egy sajátos jelnyelve. Bár vannak hasonló jelek az egyes jelnyelvekben, a más-más jelnyelvet tanult siketek nem értik meg egymást. Létezik egy mesterségesen kialakított jelnyelv is, a Gestuno nyelv, mely azonban nehezen tud teret nyerni.
A szakemberek a jelnyelvet az 1960-as évek óta kezelik önálló nyelvként. Elsőként Ugandában vált hivatalossá a helyi jelnyelv. Finnország (1995 óta), Portugália (1997 óta) Ausztria (2005 óta) alkotmányában hivatalos nyelvként ismeri el a jelnyelvet, más országok, mint pl. Belgium, Dánia, Hollandia, Görögország a jelnyelv törvényi szintű szabályozást kapott. Az EU-n belül „Jelnyelvek projektet” hoztak létre a jelnyelvek elismeréséért, melynek koordinátora a Siketek Európai Szövetsége volt.
A magyar jelnyelv 2009-ben a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvénnyel (Jtv.) vált a hivatalos nyelvvé Magyarországon, és 2011-ben az Alaptörvényben is helyet kapott: Az Alaptörvény „H” cikk (3) bekezdése szerint: Magyarország védi a magyar jelnyelvet mint a magyar kultúra részét.
A magyar jelnyelv: a hallássérült személyek által használt, vizuális nyelvi jelekből álló, saját nyelvtani rendszerrel és szabályokkal rendelkező, Magyarországon kialakult önálló, természetes nyelv.
A jelnyelv többek között azért természetes nyelv, mert ugyanolyan összetett, komplex rendszer, mint a hangzó nyelvek, van továbbá élő, „beszélő” közössége. A jelnyelv továbbá nem teljesen egységes, hanem változataiban létezik (Magyarországon összesen hét nyelvjárást különböztetünk meg), nem utolsó sorban pedig e nyelv is változik, ami ugyancsak sajátossága a természetes emberi nyelveknek.
A jelnyelv nem a beszélt magyar nyelvből származik, nem is arra épül, hanem attól teljesen elkülönülő, önálló, spontán kialakult nyelvtani rendszerrel és jelkészlettel rendelkezik. E felismerésen alapul a jelnyelv önálló, természetes nyelvként való elismerése.
A fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezmény, melyet Magyarország a 2007. évi XCII. törvénnyel ratifikált, kimondja, hogy a „nyelv” magába foglalja a jelnyelvet és a nem beszélt nyelv egyéb formáit is.

2011. január elsejével a fogalom meghatározásokat illetően számos jogszabály módosítás történt. A jogszabályokban korábban – helytelenül – használ „süket” és „süketnéma” megjelölés helyett a „siket”, illetve „hallássérült”, a „néma” helyett a „beszédfogyatékos”, a „jeltolmács” helyett „jelnyelvi tolmács” kifejezés került rögzítésére, illetve egyes helyeken kiegészítették a „siketvak” megnevezéssel.

Speciális kommunikációs rendszerek
A jelnyelven túl vannak speciális kommunikációs eszközök is. Ezen eszközök a hallássérült illetve, siketvakok által használt, a magyar jelnyelvről és magyar jelnyelv használatáról szóló törvény mellékletében felsorolt kommunikációs eszközök, melyek alkalmazása a közjegyzői tevékenység során is előfordulhat. Ezen eszközök a következők:
a) taktilis jelnyelv: a jelnyelvi jelek átadása kéz a kézbe történő jeleléssel, mely esetben az üzenet közlője a siketvak személy keze alatt jelel;
b) jelesített magyar nyelv: olyan mű nyelvrendszer, amely a magyar nyelv nyelvtani eszközeit használja fel; hangzó vagy nem hangzó artikulálás kíséri; az egyes magyar szavak kifejezésével egyidejűleg, a kéz mozdulatainak és pozitúrájának segítségével jelennek meg a magyar nyelv megfelelő jelei;
c) ujjábécé: a kéz ujjainak és tenyerének formálásával, valamint azok pozíciójának segítségével jeleníti meg a magyar ábécé egyes betűit; az ujjábécé a magyar jelnyelv és a jelesített magyar nyelv szerves része; olyan idegen eredetű szavak betűzéséhez, illetve szakkifejezések és fogalmak jelelésére használják, amelyeket a magyar jelnyelv nem tud megfelelően kifejezni; – pl. jogi szakkifejezésekre?
d) daktil tenyérbe jelelése: a magyar daktil ábécé kézjeleit, ami a kéz ujjainak és tenyerének formálásával, valamint azok pozíciójának segítségével jeleníti meg a magyar ábécé egyes betűit, a közlő fél, az információt befogadó személy tenyerének érintésével, jól érzékelhető és differenciálható módon adja át az információkat;
e) magyar nyelvű beszéd vizualizálása: az egyes magyar szavak szájjal történő, tisztán érzékelhető artikulálása, amely lehetővé teszi vagy megkönnyíti a hangzó beszédnek szájról történő leolvasását azon személy számára, aki a magyar nyelvet elsajátította és kommunikációs eszközként a szájról olvasást részesíti előnyben;
f) magyar nyelvű, hangzó beszéd írásba foglalása: a beszédnek írásos formába történő átalakítása reális időben, az igényeknek megfelelően – szükség szerint – nagyobbított betűkkel vagy Braille-írással;
g) Lorm-ábécé: olyan tenyérérintéses ábécé, amely meghatározott mozdulatok és érintési formák segítségével rajzolja a közlést fogadó személy tenyerébe és ujjaira az egyes betűket;
h) tenyérbe írás: a nyomtatott magyar nagybetűknek általában a közlést fogadó személy tenyerébe történő írása;
i) Braille-írás: speciális, kitapintható írásmód, amelyben a betűket, számokat és írásjeleket a papír síkjából kiemelkedő, hatpontos rendszerben elhelyezett pontok alkotják;
j) Braille-írás taktilis formája: a magyar ábécé betűinek érintéses formájú ábrázolása a közlést fogadó személy kezének két ujján, illetve kezeinek több ujján, a Braille írás kódolt jelrendszerének segítségével;
k) Tadoma vibrációs módszer: a hangzó beszédnek a beszélő személy hangszálai rezgésének, továbbá alsó állkapcsa és ajkai mozgásának, valamint arcának tapintása általi érzékelése.

Ezek közül, ami a közjegyzői tevékenység során legvalószínűbben előfordulhat az – megítélésem szerint: a hagyományos jelnyelv, a taktilis jelnyelv a siketvak ügyfelek esetében, az ujjábécé az egyes szakkifejezések betűzéséhez, illetve a magyar nyelvű beszéd vizualizálása, azaz amikor az ügyfél az okiratot olvasó, ismertető közjegyző szájmozgásáról leolvassa a mondandót, és mivel a hangzó beszédet tanulta, írásban kérdez, válaszol.
Mivel egyes speciális kommunikációs rendszerek időigénye egymástól lényegesen eltér (a jelnyelv gyorsasága a hangzó nyelvével megegyezik, míg a tenyérbe írás módszerével a betűk egyesével történő tenyérbe írása számottevően lassabb), az ügylet előtt az ügyfél által használt kommunikációs rendszerre célszerű rákérdezni.

4. Jelnyelvi tolmácsok képesítése, igénybevételük feltételei

A jelnyelvi tolmácsok az adott jelnyelvet nem ismerő hallók és a jelelők között közvetítenek. Nemcsak a beszédet fordítják jelelésre, hanem szükség esetén a jelelést is beszédre. Vannak olyan jelnyelvi tolmácsok is, akik két jelnyelv között közvetítenek; ők többnyire maguk is siketek.
A Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzékéről a 38/2011. (VI. 29.) NEFMI rendelet rendelkezik. A rendelet szerint jelnyelvi tolmácsolási tevékenység folytatásához a következő szakképesítéssel, rész-szakképesítéssel vagy bizonyítvánnyal kell rendelkezni:
a) a szociális és munkaügyi miniszter hatáskörébe tartozó szakképesítések szakmai és vizsgakövetelményeiről szóló 15/2008. (VIII. 13.) SZMM rendelet alapján kiadott 52 223 01 0000 00 00 azonosító számú jelnyelvi tolmács szakképesítés, 52 223 01 0100 31 01 azonosító számú relé jelnyelvi tolmács rész-szakképesítés, 52 223 01 0100 52 01 azonosító számú társalgási jelnyelvi tolmács rész-szakképesítés, vagy
b) a szociális és munkaügyi miniszter hatáskörébe tartozó szakképesítések szakmai és vizsgakövetelményeinek kiadásáról szóló 21/2007. (V. 21.) SZMM rendelet alapján kiadott 52 223 01 0000 00 00 azonosító számú jelnyelvi tolmács szakképesítés, 52 223 01 0100 31 01 azonosító számú relé jelnyelvi tolmács rész-szakképesítés, 52 223 01 0100 31 02 azonosító számú társalgási jelnyelvi tolmács rész-szakképesítés, vagy
c) az egyes szakmai és vizsgakövetelmények kiadásáról szóló 28/2003. (X. 18.) OM rendelet alapján kiadott 52 8999 01 azonosító számú jelnyelvi tolmács szakképesítés, vagy
d) a szakértő és a fordító jeltolmács képzésről szóló 8/1983. (VI. 15.) MM-EüM együttes rendelet alapján kiállított szakértő jeltolmács vagy fordító jeltolmács bizonyítvány.
Ezen túl a tolmácsolás folytatásához a jelnyelvi tolmácsnak rendelkeznie kell 300 óra tolmácsolási gyakorlattal.
3. § (1) A jelnyelvi tolmács az 5. § szerinti bejelentés benyújtásakor nyilatkozik az általa vállalt tolmácsolási típusokról.
(2) A jelnyelvi tolmács szakképesítéssel, a szakértő jeltolmács, továbbá a fordító jeltolmács bizonyítvánnyal rendelkező jelnyelvi tolmács a következő tolmácsolási típusokat láthatja el:
a) bíróság, hatóság vagy egyéb közhatalmat gyakorló szerv eljárása során végzett tolmácsolás,
b) közoktatás, szakképzés, felsőoktatás során a tanulói, hallgatói jogviszonnyal, továbbá felnőttképzés során a képzéssel összefüggésben végzett tolmácsolás,
c) egészségügyi ellátás igénybevételekor végzett tolmácsolás,
d) foglalkoztatási célú és munkahelyen igénybe vett tolmácsolás,
e) a jogosult választott tisztségének ellátásához igénybe vett személyi tolmácsolás,
f) a jogosult önálló életvitelének elősegítése céljából végzett személyi tolmácsolás,
g) nagyobb hallgatóság előtt végzett tolmácsolás,
h) média-tolmácsolás.
(3) A társalgási jelnyelvi tolmács rész-szakképesítéssel rendelkező jelnyelvi tolmács a (2) bekezdés c)-f) pontja szerinti tolmácsolási típusokat láthatja el.
(4) A relé jelnyelvi tolmács rész-szakképesítéssel rendelkező jelnyelvi tolmács – az adott tolmácsolási típus önálló ellátására jogosult jelnyelvi tolmáccsal együttesen – a (2) bekezdés a) és c)-g) pontja szerinti tolmácsolási típusokat láthatja el.

A társalgási jelnyelvi tolmács nem tolmácsolhat, a relé jelnyelvi tolmács pedig önállóan nem tolmácsolhat közjegyzői tevékenység során. A jogszabály általánosan fogalmaz a 3.§ (2) a) pontban, azaz közjegyző bármely eljárására ez vonatkozik.  Közjegyző előtt eljárhat jelnyelvi tolmács, szakértő és fordító jeltolmács, aki a bejelentésében az a) típusú tevékenységet vállalta.
Előfordulhat azonban olyan eset, mikor az a) pont szerint tolmácsolásra jogosult jelnyelvi tolmács észleli, hogy az ügyfél a jelnyelvet nem érti, nem használja megfelelően magas szinten. Ez esetben ún. relé-tolmács igénybe vétele szükségessé válhat, aki olyan, a jelnyelvet magas szinten ismerő hallássérült személy, aki a jelnyelvi tolmács által tolmácsoltakat egy ugyancsak hallássérült, de a jelnyelvet alacsony fokon ismerő személy számára közvetít. Ez esetben az ügylet két tolmács közreműködésével zajlik. (Mivel a relé-tolmács maga is hallássérült, jelnyelvi tolmács képesítést nem szerezhet, pusztán jelnyelvi relé-tolmács rész-szakképesítést).
Abban az esetben, ha az ügyfél a magyar jelnyelvet nem, de idegen jelnyelvet ismeri, szintén két jelnyelvi tolmács (egy magyar és egy nemzetközi) közreműködése szükséges.

Nyilvántartás
A jelnyelvi tolmácsolás folytatásáról szóló bejelentést a tolmácsnak a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalnál (a továbbiakban: Hivatal) kell megtenni. A Hivatal a bejelentést tett, jelnyelvi tolmácsolás folytatására jogosult személyekről a – Jtv. 8. § (3) bekezdése szerinti nyilvántartásként a (4) bekezdésben meghatározott tartalommal- a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzékét (a továbbiakban: Névjegyzék) vezeti. A jelnyelvi tolmácsolás folytatásához a jelnyelvi tolmács köteles háromévenként, továbbképzésen részt venni, valamint – ahogyan azt korábban említettem – legalább 300 tolmácsolt óra gyakorlatot (a továbbiakban: szakmai gyakorlat) végezni. Ezek megtörténtét háromévenként, igazolás benyújtásával köteles bejelenteni a Hivatalnak. Ennek elmulasztása a nyilvántartásból való törlést vonja maga után. (Törölni kell a nyilvántartásból azt is, aki a törlést kéri, aki a büntetlen előéletre vonatkozó feltételnek már nem felel meg, vagy a tolmácsfoglalkozás gyakorlásától eltiltás hatálya alatt áll.)

A Hivatal a jelnyelvi tolmács Névjegyzékből való törléséről – a Névjegyzék módosulásával egyidejűleg – közleményt jelentet meg saját honlapján. (www.nrszh.kormany.hu) (a honlap Névjegyzékek füle alatt a jelnyelvi tolmácsok névjegyzéke nem található, azt a honlap újdonságai linkre kattintva, és onnan továbblépve lehet megtekinteni (http://nrszh.kormany.hu/nevjegyzekek-es-nyilvantartasok).
A nyilvántartás pdf formátumban tölthető le, tartalmazza a tolmács nevét, nyilvántartási számát, értesítési címét, hozzájárulása estén e-mail címét vagy mobiltelefonját, szakképesítésének, bizonyítványának megnevezését, általa vállalt tolmácsolási típusokat /a fenti a-h)-ig terjedő pontozásokra hivatkozással/, tevékenysége megnevezését, illetve a tevékenysége esetleges szünetelésének kezdő és záró időpontját. A Jtv. 8. § (4) a nyilvántartás a tevékenység leírása, névjegyzékbe való felvétel időpontja, és a tevékenység szüneteltetése esetén annak ténye és időpontja vonatkozásában közhiteles hatósági nyilvántartásnak minősül.
Ezen nyilvántartás útján tudjuk (megítélésem szerint célszerű) ellenőrizni azt, hogy a megjelent jelnyelvi tolmács a közjegyzői tevékenység során tolmácsolási feladatot elláthat-e, nyilvántartásban szerepel-e, a tevékenysége nem szűnt-e meg. 2013. augusztus 6. napján feltöltött nyilvántartás szerint országosan 122 jeltolmácsot tartanak nyilván. A nyilvántartásba vételnek nincs lejárati ideje, az határozatlan időre szól. (A nyilvántartás adatait kb. félévente frissítik.)

„Jelnyelvi tolmács igazolvány”
Hiányosság, hogy jelenleg jelnyelvi tolmácsigazolvány nincs, így a jelnyelvi tolmácsok eljárásuk során bizonyítványukat, illetve a névjegyzékbe való regisztrálásukról szóló igazolást tudják felmutatni.
Mivel az eljárás megkezdése előtt ellenőrizni kell, hogy az adott tolmácsolási típust a jelnyelvi tolmács elláthatja-e, e körülmény végett a tolmácsolási típusokat ismerni szükséges.
Tekintettel arra, hogy a nyilvántartás közhiteles, elegendő az abból, illetve a regisztrálásról szóló igazolásból történő ellenőrzése a jelnyelvi tolmács eljárási jogosultságának. Szükség esetén kérhető a bizonyítvány bemutatása.

Jelnyelvi Tolmácsszolgálatok
A jelnyelvi tolmácsszolgálatok működésének és a jelnyelvi tolmácsszolgáltatás igénybevételének feltételeiről a 62/2011. (XI. 10.) NEFMI (Vhr.) rendelet rendelkezik.
2002-ben a Szociális és Munkaügyi Minisztérium kezdte meg a kiépítését a jelnyelvi tolmácsszolgáltatás országos hálózatának, amely azóta megyei szintű szolgáltatássá fejlődött (19 megyei és három fővárosi tolmácsszolgálat működik az Országos Jelnyelvi Tolmácshálózat keretében) A siketvakok részére jelnyelvi tolmácsolást nem minden tolmácsszolgálat végez, az egész ország területére kiterjedően (azaz bárhonnan érkező megkeresésre) pedig csak az egyik budapesti tolmácsszolgálat láthat el jelenleg).
Az állam a jelnyelvi tolmácsszolgálatok országos hálózatát azzal a céllal hozta létre, és finanszírozza, hogy a térítésmentes jelnyelvi tolmácsolási eseteket ezek a szolgálatok lássák el.
A térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatás kizárólag az állam által finanszírozott jelnyelvi tolmácsszolgálatoknál vehető igénybe, magyar jelnyelven, valamint speciális kommunikációs rendszerek alkalmazásával.
A térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatáshoz, valamint a jelnyelvi tolmácsszolgálatok működéséhez szükséges forrást a mindenkori költségvetési törvény tartalmazza, a fenntartókkal kötött finanszírozási szerződések útján biztosítják.

5. A jelnyelvi tolmácsszolgáltatás díjazása

A jelnyelvi tolmácsok díjazásáról egyrészt a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény, valamint a 42/2009. (IX. 15.) IRM rendelet rendelkezik. A törvény a finanszírozás három fajtáját különbözteti meg:
– jelnyelvi tolmácsolás a jogosult számára – a rendelkezésre álló keret erejéig díjmentes, mivel annak finanszírozása a költségvetési törvényben nevesített önálló előirányzatból történik;
– a jelnyelvi tolmácsolás minden, a törvény által meghatározott közszolgáltatási tevékenység esetében az ügyfél számára ingyenes, azonban a jelnyelvi tolmácsolás költségét ezekben az esetekben a közszolgáltatást nyújtó szerv, szervezet vagy intézmény viseli;
– a jogszabály által nem említett esetekben bárki, bármilyen helyzetben igénybe vehet jelnyelvi tolmácsot, térítés ellenében.
A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény 4. § (1) bekezdése szerint a térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatást magyar állampolgársággal, vagy a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező, valamint bevándorolt és letelepedett hallássérült, illetve siketvak személy vehet igénybe a jogszabályban meghatározott feltételek esetén.
Az állam által biztosított térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatás időkerete személyenként legfeljebb évi 120 óra, amelyen felül az állam a tanulói, a hallgatói jogviszonnyal összefüggésben, illetve a felnőttképzésben résztvevő személy részére további térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatást biztosít.
A térítésmentes időkeret felhasználási területeiről a Jtv. nem ad iránymutatást. A Pest Megyei Tolmácsszolgálat internetes oldala szerint a térítésmentes 120 órát a következő területeken lehet igénybe venni: egészségügyi ellátás igénybevételekor végzett tolmácsolás magánrendelés esetén, foglalkoztatási célú és munkahelyen igénybe vett tolmácsolás, amennyiben a hallássérült ügyfél kéri, személyi tolmácsolás, ha az egyén választott tisztségének ellátásához tolmácsot vesz igénybe (amikor a betöltött pozíció révén egy jogosult ügyfélnek folyamatosan szüksége van tolmács kíséretére, mert munkája során folyamatosan hallókkal érintkezik), önálló életvitel elősegítése céljából végzett személyi tolmácsolás (írásbeli és telefonon történő ügyintézés, tolmácsolás szolgáltatóknál való személyes megjelenés esetén – posta, bank, lakógyűlés, szülői értekezlet), nagyobb hallgatóság előtt végzett tolmácsolás (rendezvény, konferencia, egyház) – amennyiben egyedüli hallássérültként vesz részt az eseményen.

A társadalmi esélyegyenlőség előmozdításáért felelős miniszter szakmai felügyelete alatt álló szervezet, Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, (jelenleg: A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.) illetve ezen belül működő Magyar Jelnyelvi Programiroda a térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatást az időkerettel való gazdálkodás, valamint a finanszírozás tekintetében ellenőrzi, továbbá az ellenőrzés céljából nyilvántartást vezet a térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatásról. 2011. február 1-jétől 2012. március 31-éig 35.154 megrendelést teljesítettek a jelnyelvi tolmácsszolgálatok, összesen 44.590 órában.  2012 áprilisától december 31-éig 23.842,25 óra térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatást vettek igénybe a jogosult ügyfelek.

A törvény 7.§ (4) bekezdése akként rendelkezik, hogy a törvényben nem szabályozott esetekben a jelnyelvi tolmácsszolgáltatás térítés ellenében vehető igénybe.

2011. január 1-je óta a tv. 10.§ (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a közszolgáltatási tevékenység esetén a jelnyelvi tolmácsolás költségét a tevékenységet végző, illetve a szolgáltatást nyújtó szerv, szervezet vagy intézmény viseli. A törvény 2.§ e) pontja alapján közszolgáltatási tevékenység: a hatósági, kormányzati és minden egyéb közigazgatási, valamint igazságszolgáltatási tevékenység, továbbá az Országgyűlés, az Országgyűlésnek beszámolással tartozó szervek, az Alkotmánybíróság, az alapvető jogok biztosa, az ügyészség, a honvédelmi és rendvédelmi szervek által hatáskörük gyakorlása során kifejtett tevékenység.
A törvény a közigazgatási hatósági, a szabálysértési, a büntető, a polgári és egyes közjegyzői eljárások esetében azonos szabályok szerint teszi kötelezővé a jelnyelvi tolmács kirendelését.  (Az, hogy a jogalkotó az egyes közjegyzői eljáráson mit ért, arról a jogszabály nem rendelkezik.)

A törvény szövegezéséből azonban az az értelmezés vonható le, hogy a közjegyző tevékenysége során nyújtott tolmácsszolgáltatás díjköteles, ám azt az állam nem téríti, és nem az ügyfél fizeti.
Ebben az esetben a közjegyző az állami fenntartású intézményekkel, hatóságokkal egy „halmazba”, egy megítélés alá került, azaz – értelmezésem szerint – a jelen bekezdés alapján közjegyzőnek ki kell (kellene) fizetnie – át kell vállalnia – a jelnyelvi tolmácsolással felmerülő költséget saját forrásból.
Érdekes lenne boncolgatni a jogalkotói szándékot, de jelen cikknek ez nem témája. Megjegyzem, hogy ez a szabályozás egy pl. csatornázásra nyitott néhány 10 ezer forintos ügyértékű folyószámla miatt indított hagyatéki eljárásban a közjegyzői iroda számára veszteséget eredményez.
És most jön az ellentmondás…
A jogszabály kommentárja azonban más értelmezést mutat. A kommentár szerint „a módosítás nyomán a közjegyzőnek tűrési kötelezettsége keletkezik, azaz a jelnyelvi tolmács közreműködését nem akadályozhatja – de annak költségeit nem köteles fedezni -, illetve az ügyfél kérésére köteles biztosítani az írásbeli kommunikáció lehetőségét”.

A probléma a gyakorlatban…
Saját tapasztalatom az, hogy sajnos még mindig gyakran előforduló probléma az ügyfelek körében, hogy nem tudják a közjegyző és tevékenysége mibenlétét, célját, a közjegyző és ügyvéd, a közjegyző és a jegyző tevékenysége közötti különbséget, és azt sem, hogy a közjegyzői iroda nem egy állami fenntartású intézmény.

A hozzám eljutott információk szerint a jelnyelvi tolmács díjazásának viselésével kapcsolatban a konfliktusokat az okozza, hogy a közjegyző a jelnyelvi tolmács díját nem vállalja át. A közjegyző irodát nem az állam tartja fenn, hanem saját bevételeiből gazdálkodik, fizeti a rezsit, a tagdíjat, az alkalmazottak bérét, az általa készített ügyletekkel kapcsolatban felmerülő költségeket stb., így a jelnyelvi tolmács költségének rá hárítását méltánytalannak tartja.
A helyzet áthidalására általában azt a közbenső megoldást választja, hogy a tolmács díját készkiadásként az ügyfélre terheli.
A külső szemlélő (aki a jogszabályt olvassa és a kommentárt nem ismeri) szemszögéből nézve a közjegyző ezzel az eljárással az egyébként is hátrányos helyzetben lévő (alacsony jövedelemmel, járadékkal rendelkező) ügyfelet károsítja, és nem tesz eleget a jogszabályban rögzített díjviselési kötelezettségének.

Megítélésem szerint a probléma egyértelműen a jogszabály megfogalmazásában kereshető, és kizárólag a jogszabály módosításával oldható illetve oldandó fel, különösen azért, mert maga a jogszabály és annak magyarázata is ellentmondást mutat.
Megoldás lehet például a törvény kommentárjában megfogalmazottaknak törvényben való rögzítése.

Jelnyelvi tolmács igénylése a gyakorlatban
(Egy tolmácsszolgálat kollégájának informális tájékoztatás alapján a gyakorlatban a tolmácsszolgálatot az ügyben eljáró közjegyző keresi meg. Az igényt 72 órával korábban kell bejelenteni az ügylet helye, ideje, típusa megjelölésével. Ezt követően a tolmácsszolgálat kijelöli a tolmácsot, amiről értesíti a kérelmezőt. A tolmács a helyszínre díjjegyzékes munkalappal érkezik. A munkalapon rögzítésre kerül a tolmácsolás idejének kezdete, vége, egy példány a közjegyzőnél marad, a másik példány a tolmácsszolgálat diszpécseréhez kerül, aki kiállítja a számlát, és utólag a közjegyzőnek postázza. Amennyiben a munkalapot nem díjjegyzékesre, hanem térítésmentesre töltik ki (vagyis úgy, hogy azt nem fizeti a közjegyző, hanem az állam vállalja), majd a finanszírozónak (államnak) megküldik, az visszaküldi azzal, hogy „a közjegyző közintézmény”, a díjat neki ki kell fizetni.) A tolmácsot természetesen az ügyfél is igényelheti a tolmácsszolgálatnál.

szerző:

Titov-Forgács Ildikó
közjegyzőhelyettes

6. Jelen tárgykörben a közjegyző eljárása során alkalmazandó szabályok

Közjegyzői törvény
A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. tv. 117. §, 124-127.§, illetve a 139. § rendelkezik a fogyatékossággal élő ügyfelekkel kapcsolatos speciális szabályozásról.

Közjegyzői okirat
Aláírás
117.§ (3) A fél és más érdekelt a közjegyzői okiratot a végén aláírja vagy kézjegyével látja el. Ha erre nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja.

Ügyleti tanúk:
124. § A közjegyzői okirat elkészítésénél két ügyleti tanú közreműködése szükséges, ha a fél
a) írástudatlan, illetőleg olvasásra vagy nevének aláírására képtelen,
b) …
c) vak,
d….
126. § (1) Az &u

%d blogger ezt szereti: