Barion Pixel

Vers: Fodor Balázs (vers az afáziásról)

Afázia

Fantáziámnak hullámzó sűrűjében
minden lépés egy-egy egész kicsiny világ.
Föl- fölsejlik néhol a nap derűjében
eme itt-ott lúdbőrző organikus láp.

A legapróbb zörej is vad robaj lehet,
pillangósuhanás, ordasok árnyéka.
Egy odvas fa tövében meg-megpihenhetsz,
nimfaének lesz képzeletem játéka.

A lélegző földanya vet puha ágyat,
örvénylő ingovány a pázsittakaró.
Ellágyul a szikla, hol megvetnéd lábad.
Ember! A neved immáron mocsárlakó.

S amint nyújtja az erdő, segítő kezét,
reményed csupán leheletnyi mozdulat.
S ha elvétenéd súlyát minden sejtedért
külön imádkoznál. És ágakért nyúlva,
szúró átokká lesz a markolt menedék.

Karon fog s feltárja előtted rejtekét
az ismeretlen vadon. Hol annyi makacs
s vakmerő kalandor hiába keresgélt.
S a jutalom mire útja során akadt
csak a nyugalom mit rászabott a vidék.

Remegő izmaid, ha meglelik a munka
igazi velejét s elfekszel az iszapban,
csontjaidban még érzed a feltörő nap
erejét, de nem látsz szivárványt az eső
prizmájában. Csak hallgat s figyel
a megrepedt égbolt, mint Te ki
odabent kóborolsz, hol…

Fodor Balázs

Oszd meg!

Facebook
Email
Nyomtatás
Facebook
Email