Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet

Pécsi Tudományegyetem, „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola

A zene mindenkié?

Fekete Zsófia

zs.fekete@rehabint.hu

Absztrakt

„Nincs hallásom”, „nincs ritmusérzékem”, „már gyerekkoromban megmondták, hogy ne énekeljek” – ezek a mondatok nem egy olyan betegtől hangzottak el az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben (OORI), akinek zeneterápiát javasoltak. Az ilyen elutasítások már önmagukban ellentmondást hordoznak, hiszen mindenkinek van hallása, aki megtanult beszélni, mindenkinek van ritmusérzéke, aki megtanult járni, és valójában mindenki énekelt, amikor először elkezdett gügyögni. Ugyanakkor egy más kérdés az, hogy ezek a zenéhez kötődő „érzékek” a beteg előéletében milyen fontos szerepet töltöttek be.

A zeneterápia számos betegnek hatékony, ez evidenciaként kezelhető. Mégis sok olyan zeneterápiás helyzet adódik, amikor ezt a hasznos módszert az orvosi ajánlás és a tények ellenére rövidebb vagy hosszabb ideig elutasítja a beteg.  A cikk nem terjed ki a pszichológiában jól ismert tudattalan énvédelmi mechanizmusok területére, ellenben fontos témája a kodályi gondolatok, a zenepedagógia és a zeneterápia egymásba fonódó hosszú távú vizsgálata. Mivel még kutatás hazánkban nem történt e témában, az író elsősorban a saját 19 éves zeneterápiás tapasztalatára, esetismertetésekre és kollegákkal történt interjúkra támaszkodik.

A tanulmány célja, hogy ezt a sokszor megtapasztalt jelenséget ne kudarcként fogja fel a terapeuta, hanem egy lehetőségként, melyben a beteg előéletének megismerése mellett a saját önismereti munkájához is újabb kapuk nyílhatnak ki.

Bevezetés

Kodály e mondata szállóigévé vált (Kodály, 1975). A zenepedagógusi és a zeneterápiás képzésből kilépve szinte misszióként hordozzák a kollégák ezt az üzenetet. A zene valóban senkit nem hagy érintetlenül. Van, akit megborzongat, van, akit elszomorít, számos gondolatot, érzelmet, látványos és lappangó lelki és testi reakciót vált ki. Mégis mind a pedagógiai, mind a terápiás szektorban megtapasztalható az, amikor a zene különböző műfaji, vagy személyes okok miatt ellenérzést vált ki. Kulturális különbségek, generációk ízlésvilágának törései mellett nyilván rengeteg személyes összetevője van annak, hogy a zene elfogadásra, vagy esetleg elutasításra kerül.

Bár ez a téma valamelyest köthető a pszichológia tudományában használatos énvédő és elhárító mechanizmusok működéséhez (Freud, 1996), jelen tanulmány azonban elsősorban terjedelmi korlátai miatt a zeneterápiában tapasztalható esetek és a kodályi gondolatok közös vetületére koncentrál.

Amikor a beteg a számára javasolt terápiát elutasítja, komoly dilemma elé állítja a terapeutát. A zeneterápiát érintő visszautasítás mögött álló okokkal kapcsolatban átfogó tudományos kutatás hazánkban még nem készült. Gyógyszernek, gyógytornának, neuropszichológiának vagy a logopédiának direkt, a rehabilitációs team által jól ismert célja van. Ezek visszautasítása látványos, és a terápiás munkacsoport emiatt óhatatlanul megkérdőjelezheti a beteg gyógyíthatóságát. Egy művészetterápia elutasítása sokkal kevésbé látványos, legfeljebb a beteg kooperációs készségét, vagy esetleg a team kommunikációjának minőségét lehet kétségbe vonni. Megkérdőjeleződik ilyenkor a kodályi mondat? Felmerülhet az a naivnak is tartható kérdés, hogy a zene nem mindig, mindenkor mindenkié? Miért utasítja vissza a terápiát néhány páciens, bármennyire is jót tenne neki? Mi rejlik e mögött?

Ádám Jenő a Skálától a szimfóniáig című könyvében így fogalmaz: „A művészetek közül a zenéről elmondhatjuk, hogy ma már ott kopogtat hajlékunk ajtaján, s míg a képzőművészetek remekei inkább csak a kiváltságosak otthonát díszíthetik, addig a művészi muzsika senkinek sem külön kiváltsága többé. Vajon hogyan élünk vele? Ha bármely társaságban, akármilyen rangú-rendű emberek között zenéről szó esik, mindig akad valaki, aki hamarosan odaveti a megjegyzést, mely szinte szállóigévé lett: „Nem értem a klasszikus zenét.” S őt, az őszintén hangadó bátrat csakhamar követik más, vele egyetértő fejbólintások, hogy „Hiába, magam sem tudom, hogyan vagyok vele? Annyi bizonyos, hogy nem értek hozzá!” Lélekben szinte elkülönül a társaság,mint utasok a dohányzó-nemdohányzó fülkékben,zeneértők és nem zeneértők csoportjára. Csodálkoznak egymáson s egyetértően megállapítják, hogy nem értik egymást. A „zenéhez nem értők” a nem értés tégláiból érvelt sánc mögött konokul ellenállnak.” (Ádám, 1943, p. 18.) Vagyis a zene elutasítását valamiféle sáncként, önvédelmi rendszerként értelmezi. Hasonló védelmi rendszer lép működésbe, amikor a zeneterápia kerül elutasításra.

Az OORI-ban szerzett tapasztalatok alapján a gyógyító munkacsoportban dolgozó kollégák nem mindegyike találkozik mindegyik beteggel. A Hemiplégia Osztályon a 2016-os év terápiáinak megoszlása áttekintésre került. A nem minden beteget érintő pszichológiai, neuropszichológiai, logopédiai és ergoterápiás foglalkozás mellett a legkevesebb páciens zeneterápián, illetve táncterápián vett részt (1. ábra). A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez az arány jellemzi összességében az OORI működését.

Az ábra is szemlélteti, hogy egy eléggé perifériális terápiáról van szó, melynek az elmulasztása nem annyira feltűnő, mint egy minden betegnek szinte rutinból előírt más kezelésé.

Az OORI-ban 2016 novemberében 14 beteggel zajlott rendszeresen zeneterápia, köztük egy páciensnél volt tapasztalható visszautasítás, három hónapos távlatban három beteg hárította el a felajánlott terápiát. Ugyanebben az évben összesen 93 beteggel történt három, vagy annál több zeneterápia, ebből 19 betegnél fordult elő egy, vagy több foglalkozás visszautasítása. Ebbe belekerültek azok az esetek is, amikor fáradtság, vagy más kisebb okok miatt történt a visszautasítás. A 93 betegből 6 beteg több alkalommal is elhárította a terápiát, ugyanakkor 13 páciens pusztán egy-egy alkalmat utasított el. Ezek alapján megállapítható tehát, hogy viszonylag rendszeresen fordul elő a zeneterápia elutasítása, ezért fontos a hárítások mögötti okok megismerése.

Három rövid esetbemutatás

A-kliens

Egy 53 éves nő, baloldali stroke-kal, jobboldali hemiplégiával, súlyos globális afáziával került az OORI Hemiplégia Osztályára. A verbális önkifejezése nagyon komoly korlátokba ütközött, csak a következő szótagokat tudta perszeverálni: „nönönö”. Bár indikált lett volna számára számos terápia, minden foglalkozást elutasított, a gyógytornát, a logopédiát és a zeneterápiát is. Egy általános, nem csak a zeneterápiát érintő együttműködési hiány jellemezte. A stroke utáni három hónapos szakaszban feküdt a Hemiplégia Osztályon. Ez a rövid szakasz nem volt elegendő ahhoz, hogy ebben a megváltozott állapotában bármelyik kolléga hatékonyan terápiába tudta volna vonni. Az A-kliensnél az elutasítás egy beállt, konstans állapotnak bizonyult.

B-kliens

Egy 28 éves nőbeteg súlyos autóbaleset után kómás, minimálisan tudatos állapotban került az OORI Kóma centrumába. Jobboldali hemiplégia, minimális kontaktus volt nála tapasztalható. A beteg 4 hónappal a baleset után a zeneterápián indított először hangot. Ugyanakkor az ébredezéssel párhuzamosan egyfajta motivációvesztés is tapasztalható volt nála (S. Nagy, Kecskés & Wagner, 2016). Ahogy egyre jobban ráébredt sérült mivoltára, annál inkább csökkent az együttműködése. Egy gyászfolyamat zajlott le a betegben, mely óhatatlanul negatív hullámzást is elindított a motivációban és a kooperációban. A B-kliens esetében tehát egy ideiglenes szakasz volt az elutasítás állapota.

C-kliens

Egy 67 éves férfibeteg baloldali stroke után súlyos globális afáziával került az OORI Hemiplégia Osztályára. Egyszer vett részt zeneterápián, melynek eredménye látványos volt, a beteg utána mégsem akart többet ilyen foglalkozásra jönni. Mint később a hozzátartozóktól kiderült, a beteget korábban, a stroke-ot megelőzően is idegesítette a zene. A C-kliens esete példázza, hogy a zenei előélet is meghatározhatja a zeneterápián történő kooperációt.

Ez a három példa megvilágítja, mennyire különböző hárítási esetek fordulhatnak elő. Nincs két egyforma ilyen helyzet, nem lehet egy biztos, mindig érvényes szabályt meghatározni a zeneterápia elutasítására. Az viszont biztos, hogy szükséges az ilyen helyzetek tudatosítása, magabiztos kezelése, melyben a rehabilitációs team és a szupervízió fontos támpontot adhat a terapeutának.

Zenei anamnézis?

Zeneterápiás körökben elterjedt a zenei anamnézis kifejezés, mely gyakorlatilag a zenei kórelőzményt jelenti. Jelen sorok írója is ezt a kifejezést használta. Azonban felmerült olyan rehabilitációs szakorvosi vélemény, mely szerint mégis találóbb a zenei előélet, mint a zenei anamnézis szókapcsolat, hiszen a zene esetében a kóros események mellett a pozitív zenei tapasztalások is ugyanolyan fontos szerepet kaphatnak.

Zenei előélet

Minden az agyban dől el – fogalmazott Csépe Valéria egyik előadásában (Csépe, 2014). A fenti hárításokat is egyértelműen az emlékek, érzelmek, szociális történések és ezek agyi feldolgozása határozza meg. Az egészségügyben a „premorbid” kifejezés (Frank, 2011) használata a zene esetében nem teljesen találó. Az viszont kétségtelen tény, hogy a korábbról hordozott „pre” életből a rehabilitáció folyamán lassan, folyamatosan, mozaikként rakódik össze a beteget meghatározó zenei és nem zenei előélet, valamint a szociális háttér. Ezek a komponensek egymással összefüggésben határozzák meg a zeneterápia és az egész rehabilitáció működését és sikerességét.

Első találkozáskor a hárítás esetében csak egy felszínes megnyilvánulással szembesül a zeneterapeuta, vagy a zeneterápiát javasló kolléga. A „nincs hangom”, „hamisan énekelek”, „nincs ritmusérzékem”, „annak idején megmondta az énektanár, hogy maradjak csendben”, „ez nekem túl egyszerű”, vagy akár egy globális afáziás esetében a „nönönö” megfelelő hárító gesztusokkal pusztán egy felületes megnyilvánulása mélyebb emlékeknek, azokhoz kötődő érzelmeknek. A „köntörfal” mögött gyakran az oldottságtól, a mások előtt való megnyilvánulástól, a fájdalmakkal történő szembesüléstől való félelem lapul más terápiák esetében is.

A 2016-ban tapasztalt csoportos, illetve egyéni zeneterápiát érintő elutasítások százalékos eloszlását mutatja a 2. ábra. Ezen is megfigyelhető, hogy az egyéni alkalmakat kevésbé, a közösségi alkalmakat gyakrabban hárítják el a betegek.

Bár a közösségi alkalmaknak nagyon erős önsegítő ereje van, ugyanakkor különösen egy hosszas kórházi tartózkodás esetében szorongást válhat ki az, hogy mások előtt a páciensnek fel kell vállalnia önmagát, főleg a sérülését (Dénes, Urbanics, & Verseghi, 2014).

 

Verbalitás dominanciája

A tudás alapú társadalom alapvetően a verbális alapokra épül (Gyarmathy, 2011). A tiszta zenei hallást ma nagyon kevesek tekintik társadalmilag magasan értékelt intellektuális képességnek. Az éneklés helyett a verbális képességek kifinomult használata dominál a modern, „fejlett” társadalomban. Bár számos kutatás alátámasztotta, hogy a tiszta hallás alapfeltétele a verbalitás elsajátításának, mégis egy sikeres ember a „megszégyenülés kockázata” nélkül is kijelentheti, hogy nincs zenei hallása. Ebben az értelemben Ádám Jenő e tanulmány elején idézett mondata hetven év után sem vesztette aktualitását (Ádám, 1943) (Stipkovits, 2012). A 6-12 hónapos kisgyermek zenei érzékenysége felnőtt korára könnyen visszaszorul (Brandt, Gebrian, & Slevc, 2012). A zenei szenzibilitás gyakran a kiválasztottak sajátja marad, a többség elfelejtkezik a gyermeki „nyitott” füléről. Így megtörténhet az, hogy több felnőtt „elereszti a füle mellett” a hallás modalitását, ugyanakkor észrevétlenül sem hagyja őket érintetlenül a zene, vagy bármely háttérben dübörgő zaj. Ennek a lappangó működésnek és az egyéb modalitásoknak, mint a szaglás és a tapintás kulturális antropológiai következményeinek (Brown & Volgsten, 2005) a kifejtésére jelen tanulmány keretei nem adnak lehetőséget.

Az Egyesült Királyságban 2016 januárjában alakult egy „Tuneless choir”[1] névre hallgató énekegyüttes. Ebbe az éneklő közösségbe bárkit várnak, aki úgy érzi, hogy nem tud énekelni, de szeretne. Vagyis nem a zenei teljesítmény és színvonal számít náluk, hanem a motiváció. Bár ebben az énekkarban sokszor valóban hamisan és kissé össze-vissza ritmusokkal énekelnek, mégis lenyűgöző az a bátorság, ahogy felvállalják az énekesek, hogy szeretnek énekelni. Ez a lelkesedés minden zenetanulásnak és zenei produkciónak az alapja.

 

„Nekem az énektanár is megmondta…” emlékek

A zeneoktatás nyoma nagyon erősen ott rejlhet az ilyen hárítások mélyén. Amikor a beteg az énektanárra hivatkozva utasítja el a zeneterápiát, elkerülhetetlen a zenepedagógia céljának rövid érintése. Az alapfokú közoktatásban a Nemzeti alaptanterv a zenei örömöt és élményt hangsúlyozza ki a következő mondatokban: „Az ének-zene tantárgy tanításának legfőbb céljai megismertetni a gyermekeket az éneklés és a zenélés örömével, valamint kulcsokat adni számukra a zene élményt nyújtó megismeréséhez, megértéséhez és élvezetéhez.” (51/2012. (XII. 21.) EMMI rendelet, 2. melléklet. Kerettanterv az 5-8. évfolyamra. A változat, Ének-zene).

Ebben az örömben a képességfejlesztés mellett szükség van az intuícióra és a zenének arra az immanens jelentőségére, melyben a két agyfélteke összekapcsolódása és a kreativitás kerülhet előtérbe (Miles, 2005). További kutatások szükségesek azzal kapcsolatban, hogy ez hol mennyire valósul meg.

Aktuális és fontos kutatási terület a zene neuropszichológiai hatása, a kreativitást pozitívan befolyásoló jelentősége (Swaab, 2017), a neurológiai és fiziológiás szerepe (Bernardi, Porta, & Sleight, 2006) és az ehhez kapcsolódó neuropedagógia egyre inkább előtörő ága (Koelsch, 2012) (Mehta, 2009). Zenetanulás közben egy folyamatos idegrendszeri átrendeződés is zajlik, melyhez az agy plaszticitása feltétlenül szükséges (Doidge, 2007). A zenetanulás egy neurális áthuzalozódásnak is tekinthető, mely mögött a szakirodalomban sokszor említett használatfüggő plaszticitás rejlik (Hüther, 2009). Amíg egy zenét nem tanult ember zenehallgatás közben kevésbé tudatosan, nem elemzően hallgat egy koncertet, addig egy zenei tanulási folyamat után az illető sokkal több racionális, analitikus funkcióval fordul ugyanahhoz a zenéhez. E folyamat mögött neurológiai átstrukturálódás zajlik. Azok, akik nem tanulnak zenélni, nagyrészt a nem domináns, legtöbbször a jobb agyféltekéjüket használják aktívabban muzsika hallgatása közben, míg a zenetanulással egyre inkább előtérbe kerül a domináns, analitikus, nagyrészt a bal agyfélteke használata is (Evers, Dannert, Rödding, & Rötter, 1999). Külön figyelmet érdemlő terület a tanult zene és az improvizáció neurális huzalozásának különbsége. Charles Limb és társa (Limb & Braun, 2008) kutatásai szerint az improvizáció alatt pontosan azok a prefrontális területek gátlódnak le a játékos agyában, melyek szabálykövetéskor, a jól begyakorolt zeneművek játéka alatt igen aktívak.

Megállapítható, hogy problematikus, ha a tanulással kialakított túlzott analitikus szemlélet egy deficitcentrikus hibakeresésre összpontosít, melyben a biztonságos racionalitás, a helyes hangok, a zenetörténeti és elméleti ismeretek mellett háttérbe szorul a zene körüli ingoványosabb asszociációs világ. A zeneoktatásban rendkívül fontos szerepe van a személyes emlékeknek, a fantáziának és az improvizációnak. Ezek azok a területek, melyekben lehetetlen a növendékek közötti rangsorolás vagy értékelés. A túlzott teljesítménycentrikus és hiányorientált zeneoktatás egy életre kizárhatja a zene világát a felnövekvő ember életéből. Ezen a ponton a pedagógia és a terápia egymástól elválaszthatatlan kapcsolatban kell, hogy álljanak. Szükséges, hogy a pedagógus terápiás nyitottsággal rendelkezzen, hiszen észrevétlenül is lezajlanak terápiás folyamatok tanulás közben is.

Ha a zeneoktatás hatásmechanizmusának ingoványos területét tekintjük, hosszú távon, emberi szemmel beláthatatlan léptékben szinte generációkon átívelő hatások alapján bizonyosodik be egy-egy művészetoktatói teljesítmény vagy annak eredménye. Éppen ezért leginkább esettanulmányok alkalmasak az ilyen hatások nyomon követésére. A távolabbi hatások ismeretének hiányában rendkívül óvatosan lehet csak bármiféle kutatást végezni. Fontos, hogy a zenepedagógus is érzékeny legyen a munkájának longitudinális hatására. Kodály is ennek a hosszú távú hatásmechanizmusnak a felelősségét hangsúlyozza a következő mondatában: „Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét” (Kodály, 1956, p. 138.). Ez a zene iránti nyitottság a fő zenepedagógiai cél. Bármilyen zenei adottsággal is rendelkezzen a gyermek, hosszú távú következménye van a zenéhez korán kialakuló attitűdjének.

E tanulmány nem ad lehetőséget kifejezni, hogy az oktatás teljesítmény-centrikussága, a korai életkori sajátosságoknak nem megfelelő nyílt versenyhelyzetek, a Magyarországon igen elterjedt nyilvános tanulmányi rangsor mennyire befolyásolja ezt a helyzetet. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ideális esetben minden tanárnak a saját tantárgyával kapcsolatos nyitottság kialakítása legyen a fő célja. Elgondolkoztató, ha valaki a zene kapcsán 20-30 év elteltével a saját zenei képességei hiányára emlékszik vissza, és nem arra, hogy milyen jó a zene. Bármilyen zenei adottsággal is lehet szeretni a zenét. Vagyis a kodályi mondat, hogy a „zene mindenkié” azt is takarja, hogy azoké is, akik éppen nehezebben intonálnak hangmagasságot, és talán nem olyan tehetségesen játszanak valamilyen hangszeren.

 

Táncterápiás kitekintés

Más művészeti jellegű terápiáknál is hasonlóan meghatározóak a korábbi „pre” élmények a betegek motivációjával kapcsolatban. A csoport összetétele nagyon erősen meghatározza a terápiához fűződő motivációt. Ebbe beleszámít a generációs különbség és a nemek aránya is. Van olyan beteg, akit egy közösségi alkalmon a másik nem jelenléte motivál, és nyilván van, akinek nincsen sok közösségi tapasztalata, és alapvetően szorong a mások előtt való megnyilvánulástól. Az egymásra nézés alapvetően megtartó erő is lehet a közösség tagjainak, mégis van, aki a sérülései felett érzett szégyene miatt inkább elbújik. A félelem és a szorongás mértéke legtöbbször befolyásolhatja a terápia elutasítását vagy elfogadását. Ennek a tanulmánynak azonban nem célja a táncterápia szakirodalmi áttekintése, ellenben a cikk megvilágítja, hogy a zene és a táncterápia hárításában kapcsolatban vannak közös vonások.

 

A hárítások elkerülése

A rehabilitációban közösen, team megbeszélésen dönt a gyógyító munkacsoport arról, hogy melyik beteg milyen terápiában kell, hogy részesüljön. Amikor egy olyan terápia kerül javaslatra, mely nem tartozik a mindennapok rutinjához, akkor különösen kell figyelni a betegre. Fontos a beteggel történő partneri hangnem kialakítása, melyben felkészítik őt a terápiás foglalkozásra. Ennek folyamán mindenképpen segíteni kell a pácienst, hogy értelmezni tudja, mik azok a közös célok, melyek miatt zeneterápiára jön. Ebben a kollégák, team-tagok egymást segítő magatartása elkerülhetetlen. Nem mindegy, hogyan beszél egyik kolléga a másik terápiájáról, nem mindegy, hogyan javasolja az orvoskolléga a művészetterápiát a betegnek (Kollár, 2016). A zeneterapeutával történő kooperációt nyilván a munkatársak egyéni zenei élménye és érzékenysége is meghatározza. Az OORI-ban a zeneterápiát övező kollegiális légkör támogató, mely segíti a terápiás munkát és ezzel a betegek felépülését.

 

A terápiás javaslat hangneme

Az sem mindegy, milyen hangnemben javasolják a zeneterápiát a kollégák. Egy kezelőorvos kollegámtól hallottam ezt a pozitív, hívó mondatot: “Javasoljuk, hogy menjen zeneterápiára, mert ez hasznos lenne a gyógyulása érdekében”. Sajnos előfordulnak szerencsétlenebbül sikerült mondatok is. A „tessék elmenni szolfézs órára!”, a „jön a cini-cini muzsika” mondat egy felnőtt beteg esetében, vagy a „most el tetszik menni énekkarra, aztán lehet csak aludni” mondatok kevésbé segítik a zeneterapeuta munkáját. Ezek mögött a mondatok mögött időnként csak egyszerű irónia, máskor viszont inkább cinizmus és a kiégettség rejlik (Ónody, 2001). A kollégák önreflexiója, mondataiknak szuggesztív ereje meghatározó. A gyógyító team tagjai egymás munkáját ilyen módon befolyásolni tudják.

Talán nincs ez messze egy pedagógus közösség működésétől sem. A jelenleg aktuális teljesítménycentrikus oktatási rendszerben a művészet-, a zeneoktatás háttérbe szorulásában a pedagógus kollégák hozzáállása sokat számít. Fontos, hogy minden pedagógus is tisztában legyen a művészetoktatás, ezen belül a zeneoktatás fontosságával, és ehhez támogató hátteret is tudjanak nyújtani.

 

Teendők hárítás esetén

Fontos, hogy egy hárítás esetén a terapeuta folyamatosan monitorozza önmagát, ennek ellenére ez a helyzet a legritkább esetben a zeneterapeuta kudarca. Legtöbbször az eddigi sorokban leírt okok rejlenek az elutasítás mögött. A kollégák között, a team üléseken meg kell említeni az ilyen eseményt. A hárítás kezelésében a szupervízió is sokat segíthet a terapeutának.

Óhatatlanul a „hagyjam vagy ne hagyjam” dilemmája vetődik fel egy ilyen visszautasítás váratlan alkalmával. A kezelőorvos vagy más kollégák segítségének a bevetése a legritkább esetben lehet megfelelő irány. Alapvetően az elfogadás és a szorongás oldása lehet az a két pólus, melyek között mozoghat ilyenkor a terapeuta. Vagyis el lehet fogadni az elutasítást, és esetleg valamivel később egy újabb zeneterápiás alkalom lehetőségét felkínálni. Így hangzott ez el nem régen egy beteggel történő beszélgetés folyamán: „Semmi gond, majd jövő héten újra megkeresem”.

El lehet azonban indulni a háttérben rejlő szorongások feloldásának útján. Be lehet vonni a beteget a zeneterápiába azzal, hogy kihangsúlyozzuk, hogy itt nem kerül értékelésre a zenei teljesítmény, nem egy előadóművészi produkcióra, „Megasztárra” történik a felkészülés, az aktív részvétel a fő cél. „Nem baj, ha nem tökéletes, az a lényeg, hogy megpróbáljuk” – hangozhat el egy ilyen beszélgetés során.

 

Konklúzió

További kutatások szükségesek a zeneterápiába történő bevonódás és a terápiás „hárítás” ilyen irányú megfigyelésével kapcsolatban. Azonban a tanulmány összegzéseként megállapítható, hogy nincs két egyforma beteg-terapeuta találkozás. Nagyon fontos, hogy egy hárítás esetén különösen figyelni kell a terapeutának a saját belső egyensúlyára, melyet folyamatosan, újra és újra érzékenyen kell igazítani az adott beteghez. Ezt a belső egyensúlyt nem lehet külső direktívákkal elérni, de a betegre irányuló érzékenységet lehet élesíteni. Ezekben a helyzetekben tehát nem a kidolgozott szabályok használata a megfelelő út, hanem az egyensúly megőrzése és az odafigyelés.

A zeneterápiát érintő hárítás így nem kudarc, hanem egy lehetőség a terapeuta önismereti munkájához és az újjászülető egészség irányába vezető terápiás találkozás elmélyítéséhez.

 

Irodalomjegyzék

Ádám J. (1943). Skálától a Szimfóniáig. Turul Kiadás, Budapest.

Bernardi, L., Porta, C. & Sleight, P. (2006). Cardiovascular, cerebrovascular, and respiratory changes induced by different types of music in musicians and non‐musicians: the importance of silence. Heart, 92(4). 445–452.

Brandt, A., Gebrian, M. & Slevc, L. (2012). Music and early language acquisition. Frontiers in Psychology, 3, 327.

Brown, S. & Volgsten, U. (2005). Music and Manipulation On the social Uses and Social Control of Music. Berghahn Books, New York-Oxford.

Csépe V. (2014). „Legyen a művészet a szenvedélyed!” A művészet és a zene hatása az emberi agyra. Tudomány és Bűnmegelőzés Konferencia. 2014. 10. 28. Letöltve: 2018. 05. 18. URL: https://goo.gl/kEtPzP

Dénes Z., Urbanics I. & Verseghi A. (2014). Súlyos agysérült betegek kórházi rehabilitációs idejének hossza. Rehabilitáció, 24(2-3). 59–64.

Doidge, N. (2007). The brain that changes itself. New York Times Bestseller, New York.

Evers, S., Dannert, J., Rödding, D. & Rötter, G. (1999). The cerebral haemodynamics of music perception: a transcranial Doppler sonography study. Brain, 122(1). 75–85.

Frank, R. (2011). Premorbid Personality. In Kreutzer, J. S., DeLuca, J. & Caplan, B. (Eds). Encyclopedia of Clinical Neuropsychology. Springer. New York.

Freud A. (1996). Az én és az elhárító mechanizmusok. Animula Kiadó, Budapest.

Gyarmathy É. (2011). A digitális kor és a sajátos nevelési igényű tehetség. Fordulópont, 79-88.

Hüther, G. (2009). The significance of exposure to music for the formation and stabilisation of complex neuronal relationship matrices in the human brain: implications for the salutogenetic effects of intervention by means of music therapy. In Haas, R. & Brandes, V. (eds.) Music that works (pp. 119–130.). Springer, Vienna.

Kodály Z. (1956). Zenei belmisszió. In Bónis F. (szerk.), Visszatekintés I. (pp. 48–51.). Argmentum kiadó, Budapest.

Kodály Z. (1975). A zene mindenkié. Zeneműkiadó, Budapest.

Koelsch, S. (2012). Brain and Music. Wiley-Blackwell, Chichester.

Kollár J. (2016). Kommunikáció az egészségügyi teamen belül: Orvosok és Szakdolgozók. Orvosi Hetilap, 157(17). 659-663.

Limb, C. & Braun, A. (2008). Neural Substrates of Spontaneous Musical Performance: An fMRI Study of Jazz Improvisation. PLoS ONE 3(2). e1679.

Mehta, A. (2009). Neuroeducation’ Emerges as Insights into Brain Development, Learning Abilities Grow. Letöltve: 2018. 04. 07. URL: https://goo.gl/ZKgtDK

Miles, E. (2005). Tune your brain. iUniverse. Bloomington, Indiana.

Ónody S. (2001). Kiégési tünetek (burnout szindróma) keletkezése és megoldási lehetőségei. Új pedagógiai Szemle, 51(5). 80–85.

  1. Nagy Z., Kecskés B. & Wagner A. (2016). A gyász (h)arcai – A veszteség feldolgozásával járó folyamatok hatása a rehabilitációra. Rehabilitáció, 26(2). 94–98.

Stipkovits F. (2012). A Kodály-koncepció helyzete a mai magyar oktatásban. Parlando, 54(6).

Swaab D. (2017). A kreatív agy. Libri, Budapest.

 

Jogszabályok

51/2012. (XII. 21.) EMMI rendelet a kerettantervek kiadásának és jóváhagyásának rendjéről. 2. melléklet. Letöltve: 2018. 05. 18. URL: https://goo.gl/3zZc3U

 

[1] bővebben lásd: http://www.tunelesschoir.com/